Rólam

  Az egész valamikor 1982-ben egy Karcagi panelház második emeleti lakásában kezdődött. Anya vacsorát főzött, apa az asztalnál ült, és rajzolt. A konyhában keveredett a paprikás krumpli illata, a lenolaj és a terpentin szaga. A bátyám a székről átmászott anya hátára, onnan figyelte, hogyan pottyannak a galuskák a lábasba. A nővérem azt találgatta, vajon mit rajzol apa. - Ez egy kis róka! - lelkendezett. Én közben bebújtam apa ölébe, és egészen közelről néztem, hogyan siklik a ceruza a papíron... Talán így volt.

Édesapám 1983-ban meghalt. Váratlanul. 

   Valahogy a testvéreim mellett mindig úgy éreztem nekem semmi tehetségem nincs a rajzoláshoz. De mégis mindig jött a késztetés! Kipróbáltam az üvegfestést, majd az olajfestéket is. Ha ajándékozásról volt szó, mindig az első gondolatom volt, egy rajz, egy festmény.

Mikor apósom 60-dik születésnapja közeledett. Kitaláltam, hogy na majd én lefestem Elek mamát. Apósom édesanyját, akit a gyerekeim már csak a családi történetekből ismertek. Vettem egy vásznat, kinyomtattam egy kis, rossz minőségű fotót, és miután a gyerekeket lefektettük, nekiláttam a felrajzolásnak. Hát, ne tudjátok meg hányszor radíroztam le. A vászon itt-ott már szürke, a padló meg csupa radírmorzsa volt. Olyan volt, de mégsem ő volt. Egy idő után már nem is láttam hol a hiba. Ennek ellenére másnap elkezdtem festeni.  Életem első portréja volt.

Napokon át festettem, és nem! A szája nem jó! egyszerűen nem olyan. Aztán egyszer csak leesett. Nem jó helyen van a száj! Azzal a bőrszínnel, amit a száj körül használtam, egyszerűen lekentem az arca alsó felét. Gondoltam rosszabb már úgyse lehet. Elég bizarr lett. Egy arc száj nélkül. De így tiszta lappal kezdhettem, a megfelelő helyre festeni a mosolyát. 

Aztán távolabb léptem, hogy jobban lássam. És akkor Elek mama rám nézett. Rám mosolygott a vászonról! Még most is libabőrös érzés. Azóta tudom ezt akarom. Festőművésszé válni!