Készült egy kedves fotó rólam és Szabiról, ahogy együtt alszunk. Ő a negyedik gyermekünk. Kedvet kaptam hozzá, hogy lefessem ezt a közös képet. Abban az időben, inkább pasztellel szerettem dolgozni. Egyszerűen-imádom technika, és nem mellesleg egészen anyuka-barát, sokkal inkább, mint az olaj. Felragasztottam a papírom az ajtóra, szigorúan olyan magasra, hogy a kisebb kezecskék el ne érhessék, és először az arcokat festettem meg. Csak fekete, és fehér krétával. A háttér meg csak úgy jött utána, érzésből. Mikor Jancsi, a férjem meglátta, azt mondta: - Szép, de olyan szomorkás. Kicsit olyan, mintha elálmodnád magad innen.
Azt hiszem volt benne igazság. Elindult bennem a vágy, hogy megtaláljam azt, aki vagyok, amikor nem anyaként vagyok jelen az életemben. Eltöltöttem nagyjából tíz-tizenöt évet úgy, hogy az anyaság kitöltötte az életem. És igen, néha elálmodtam magam innen.
Ezért is vágtam bele az alkotásba, és most a rajzoktató képzésbe. A gyerekek már nagyobbak, és adottak a képességeim, a lehetőségeim, a befektetett munkám gyümölcse kezd beérni.
"Álmodtam egy világot magamnak
Itt állok a kapui előtt
Adj erőt, hogy be tudjak lépni
Van hitem a magas falak előtt "
Edda Művek
Nagyjából itt tartok. A célegyenesben. Mégis újra, és újra megszólal a belső kétkedőm. Vajon elég értékes vagyok? Elég az, amit adni tudok? Akarnak majd hozzám jönni, tőlem tanulni a gyerekek?
Mikor nemrégen Linával (a Pannonius Irodalmi Kör Debreceni elnöke, és a barátnőm) és autista kisfiával találkoztam, beültünk a Mekibe beszélgetni. Tibike azzal indította a találkozásunk, hogy megölelt. Később átült mellém, hozzám dőlve játszott a telefonján, és édesen megpiszézte az arcom. Olyan egyszerűen, érzésből, mutatta meg nekem, hogy jó velem lenni. Azóta mindig őrá gondolok, hogy a belső kétkedőm elcsendesítsem!
